PUSZTAZAJ

Eseménykritika | Kispál és a borz @ Lovarda, 2007/12/01 | Dr. Justice

Több okból is kötelezőnek érezte a Pusztazaj-csapat, hogy jelen legyen ezen a koncerten. Egyrészt mégiscsak az ország egyik legjobb koncertzenekaráról van szó, és a PZ alapelveitől nem idegen (sőt), hogy a Debrecenbe látogató országosan ismert zenekarok itteni fellépéseivel is foglalkozzunk. Másrészt a Kispálról már évek óta nyílt titok, hogy már vágják a centit, tulajdonképpen az is csoda, hogy még létezik ez a zenekar. Úgyhogy minden debreceni koncertjükre úgy megyünk el, hogy nem tudhatjuk, nem most láttuk-e őket utoljára.

Harmadrészt és nem utolsósorban pedig mindig nagyon jó bulit csinálnak (kivéve azt a sajnálatos Vekeri-Tó fesztiválos fellépésüket).

20 éves a Kispál, ami már önmagában egy bravúr (lásd fentebb). Ennek a jeles évfordulónak kapcsán pedig egy néhány állomásból álló rövid turnéval ünnepel a zenekar, amelyet (hol máshol) Pécsen fog zárni december 28-án. 20 év nagy idő, és nagyon nehéz összefoglalni ezt a hosszú alkotói időszakot 100 percben. Maradéktalanul közel 180 percben sem lehetett, mert hát mindenkinek maradt egy kedvence, amit nem hallott, de hál’ istennek egy csomó másik kedvencét meg igen.

A koncert a zenekar alkotói periódusait, lemezeit kronologikus sorrendben haladva összegezte a színpadon. Szerénységem 3 jelentős időszakot különítene el: az első volt a kreatív, a második a zaklatott, a harmadik (jelenlegi) pedig az érett. És ha a koncertet hallgatva egy-egy alkotói időszak híreit, eseményeit is felidéztük magunkban, talán magyarázatot kaphattunk egy-egy lemez, dal születésének körülményeiről. Nekem őszintén szólva ebből a 3 időszakból az első kettő holtversenyben vezet a harmadik előtt. Az első a nagyon kedves és fontos fiatalkori emlékeim miatt, a zenekar második jelentős alkotói periódusa pedig lüktető, pattanásig feszült (értsd energiával teli), amely talán nem jöhetett volna létre a csapat belső feszültségei nélkül. A harmadik korszaknak (végül Mihalik Ábellel a dobok mögött) pedig elvitathatatlan erénye, hogy egy annyira összeszokott csapattá érlelődött a Kispál a sok vihar (doboscserék) után, hogy ma már egymás minden rezdülését érezve képesek jól zenélni és jó számokat írni. Tegnap este is ez történt: Minden kecmec nélkül belekezdtek a Húsrágó hídverőbe – legalább hamar túllettek rajta. Ezután pedig az első három lemez „slágereit” játszották el egyben, mint egy medley-t, mintha csak fel akarták volna sorolni ezeket a számokat. Haladt az idő, jöttek a lemezek, és persze sziporkáztak a slágerek, ahogy az ilyenkor kell: Zsákmányállat, Egyetlen forradalmár, 0 óra 2 perc, Emese, sőt volt a Kicsit szomorkás … is, amit én még a Kispáltól nem hallottam színpadon, de mindenképpen a zenekar történetének egyik fontos dala, szülinapon megkerülhetetlen. Közel 3 órán keresztül tartott a koncert (csakúgy mint a november 30-i nyíregyházi buli, valószínűleg ebben a 20. évforduló mellett az András nap is szerepet játszhatott), és a szép számú egybegyűltek nem távoztak elégedetlenül. És talán arra is választ kaphattunk, hogy mi tartja össze még mindig ezt a sokszor temetett zenekart: az ilyen hangulatú koncertek, amikor a gitárok zúznak, a közönség ordít, stb, stb.

A közönség is megér egy két sort: a Kispálosok közmondásosan a tarisznyások, a kinyúlt pulóverű, zsíroshajú, humán szakokon tanuló, olcsó italokat fogyasztó fiúk-lányok. Vicces volt látni, mi lett az egykori neohippikből, mert nem csak a zenekar életében telt el ez a 20 éve, hanem a miénkben, a közönségében is. Együtt öregedtünk meg Lovasiékkal.

A nagy létszám persze borítékolható volt, de így legalább egy egészen jó sound-ot sikerült kihozni a Lovarda koncertterméből, amely (valljuk be) küzd akusztikai jellegű kihívásokkal.

A szerző természetesen elfogult. 16 éves koromban voltam az első Kispál koncerten, és az első néhány évben minden debreceni koncertre elmentem. Ezután hosszabb időre elváltak az útjaink, de távolról figyelve őket mindig szurkoltam nekik. Mostanában meg azon kapom magam, hogy újra Kispálra járok, régi számokat éneklek, már amennyire emlékszem a szövegekre, és hangosan kinevetem magam mindezért. És néha már azt kívánom, hogy oszoljon már fel végre ez a zenekar, legyünk túl ezen végérvényesen, mert nem akarom megérni, hogy egyszer egy fáradt, önismétlő, üres ripacskodást lássak a színpadon. De szerencsére ez a csalódás még várat magára.

Mindenképpen tartozunk egy bocsánatkéréssel az Ebola Fakónak, amiért lemaradtunk a fellépésükről. Kicsit elkéstünk, ne haragudj, Attila. Jövünk nektek egy alapos koncertbeszámolóval a következő bulitokról.

Nézőszám: 1200
Jegyár a helyszínen: 2000 Ft
Pontszám: 8/10