Amikor december közepe felé észbe kapva rájövünk, hogy még nem szerveztünk semmit az év utolsó napjaira, majd a lasztminit sítúrákba vetett, újságpapírba csomagolt maradék reménytől megcsalatva egyre baljósabban mutat minden erő ismét a Nagytemplom irányába, mint annyi éve mindig, lemondóan tesszük fel a kérdést: „nem tudjátok, kik lesznek most a főtéren?”. Ilyenkor egy ideje a Tanú Pelikán Józsefe jut az eszembe, aki szűkös celláját sokadszor is elfoglalva a várható ebéd felől tudakozódva minduntalan a rezignált választ kapja: „Megint tarhonya.”

Debrecen az egy évre jutó Bikini-koncertek számát tekintve kétségkívül rekorder. Ez persze nem baj, ha az ember szereti a Bikinit, vagy jobb szórakozása nem lévén a tomboló mínuszok közepette a karácsonyi pulóverben dideregve nézze, amint közösségileg csap ki szájakból a december füstje. A Bikini garantált kellemes 90 perc, langyos adogatás, közönségszórakoztató, sportérték nélküli, megszokott fix hazai egyes, mint egy DVSC-REAC a szokott 3000 néző előtt. Debrecennek a Bikini kell, a Bikininek Debrecen kell. Debrecenben szeretik a Bikinit, ezt a pocakosodó, ámde örökifjú nagybácsit, aki szereti leporolni a lejárt lemezeit. A Bikini mindig magáért beszél, és mindig ugyanazt mondja.
Furcsa ezt olyan valakitől hallani, aki neveltetése okán hamarabb tudott Ricse-dalokat, mint a Süss fel, Napot, mert hát, mi tagadás, egykoron egészen érzékeny húrokat pengetett meg a „gyermekkoromban szerelmes voltam a tűzbe” kezdetű daluk, amit a TESLA lemezjátszón a hétfői televíziós adásszünetek üres estéin társasjáték előtt rögtönzött családi jukebox-partin ugyanolyan kirobbanthatatlan sláger volt, mint az abszolút kedvenc ”Fagyi”. A nótát akkortájt ártatlan lélekkel harsogtunk óvodásként, mit sem sejtve arról a szimbolikus „fagyiról”, amit akkor még csak titkon tartogatott számunkra az élet hűtőszekrénye. Mit sem tudtunk arról, hogy miért nehéz a dolga a katonának és azt sem sejthettük, hogy megfelelő infrastruktúra híján mi már nem is fogunk katonásdit játszani. Ma már kapizsgáljuk, kezdő harmincasok, hogy mit jelent a „hiányod lassan megszokom”, a „féltem, ami nincs, ez benne a vicc”, a „mindig azt mondják, hogy legyek jó”, az „aláírok, egyetértek”, a „mielőtt végleg elmegyek, kapsz egy képet rólam”. De ma már nem éneklünk hangosan ilyesmit, mert mire élni kezd a mondanivaló, már rég elfelejtettük a szöveget. Így hat a fejünkben a nosztalgia.
Az érdeklődés elvesztésének emlékezetes állomása a 99-es szoboszlói EFOTT-os fellépésük volt, de ehhez koránt sincs sok köze az akkor felmutatott zenei teljesítménynek, mert már akkor is ugyanazt játszották, mint mindig, ellenben nagyon is markánsan két dolog tűnt fel a Bikinivel kapcsolatban. Egyrészt észrevettem, hogy nem tudom már fejből az összes számukat. Ez csapás volt a kitinpáncélos rokkerség akkortájt gyermekien túlharsogott, imázs-teremtő mítoszára nézve annak ellenére, hogy a társaság ekkor már túl volt néhány csalódást keltő diszkó-albumon, ám ennél sokkal jobban zavart, hogy aljas és előre megfontolt szándékkal, feltűnően piacorientáltan középkorú pároknak játszanak. Mivel D. Nagyék kész programot hoztak magukkal, csak a koncert végén vették észre, hogy diákoknak és nem a Pulykanapok közönségének zenélnek. Tetejébe az élmény, hogy a tömeg szélárnyékában, rézsút a színpad és a koton-sátor közt a legjobb barátaim, amolyan sportszandálos lúzerek között kellett végiglődörögöm a bekevert lassú számokat a nyári alkonyat világosságában, és a vágy, hogy a target-groupból nem lenne jó kiszorulni, további cselekvésre ösztökélt, ami meg is adta úgy fél tucat Bikini-koncert alaphangulatát.
A mindenkori Debreceni Egyetemi Napokon ugyanis már minden erőfeszítésem arra koncentrálódott, hogy részegen hazavigyen valaki. Utólag belegondolva a társulat inkább installáció volt mindehhez, mintsem kiváltó ok, bár az ominózus dal logisztikai kérdéseket is felvetett, minthogy sosem tudtam eldönteni, kinek kell részegnek lenni, hogy megtörténjen a hazaszállítás ténye. Így amennyire a női alsóneműket illeti, a DEN és Agrárnapok egyetlen esetet nem számítva általában nem gyakorolt jelentős hatást az egyedfejlődésemre, azon kívül, hogy mind jobban és jobban érdekelni kezdett a tömeg perifériája, ami még mindig szórakoztatóbb volt, mint átengedni magam a bevonódás alacsony foka miatti frusztrációnak. Valószínűleg azért alakult így, mert kezdtem észrevenni, hogy az egyetemi Bikini-koncertekre a romantikázó párokon kívül végső soron egyetemista lányokra nyomuló harmincas helyi bőrkabátos macsók és egyetemista srácokra nyomuló harmincas Pénztáros Gizikék járnak ismerkedni. Arra is rájöttem, hogy nem vágyom olyan párra, akivel később majd Bikini-koncertekre kell kijárni egy kis kényszeredett romantikára, így a titkos lelki gyökérkönyvtárba száműzve a rokkerség komplett ideológiáját, minden előzetes jogalap nélkül átvonultam az underground-vonalra, ami utólag belegondolva okos döntésnek bizonyult.
Legközelebb külföldre kerülve értékelődtek fel újra a nehezen megszerzett CD-másolatok pusztán, mert magyarul énekeltek rajtuk, de a nagy katarzis mégsem idegenben történt, hanem pár éve egy KOTTA-fesztiválon, ahol kitágult, égő pupillákkal meredve a színpad felé úgy tűnt, minden aktuális és egyetemes kérdésemet, élén a „hogyan tovább”-bal kizárólag D. Nagy Lajos fogja dalban megválaszolni. Amikor aztán felszívott a nagy dolgos élet és egy évvel később a hétköznapi sztárok sablon karaoke-huszárjaként a hámból kirúgva szerkesztőségi munkatársakkal énekeltük összekapaszkodva a Közeli helyekent és mert biztos voltam benne, hogy minden péntek este félszáz helyen ugyanilyen karaoke-huszárok, a szabadság rabszolgái ugyanezt a dalt ugyanígy éneklik, ugyanígy a világ közepének gondolva magukat, rémlik, hogy nagylelkűen meg is bocsátottam a kilencvenes évek közepén kibocsátott diszkó-albumaikat.
Azóta is felemás módon viszonyulok a zenekarhoz, mert arra már képtelen vagyok, hogy kibuszozzak a Miskolci Cora-áruház parkolójába szervezett monstre ingyen-haknikra egy fülledt nyári este. Legutóbb megint odáig jutottam a Bikini defenesztrációjában, hogy letöröltem a Bikini_mp3-könyvtárat, mert az úgyis megvan valahol, valakinek, cédén vagy kazettán, majd felmásolom, vagy megszerzem újra, ha meg nem, hát úgyis fellépnek Debrecenben pár hónap múlva, én pedig majd akkor is megyek, ha nem akarok, legalább egy fél órácskára kinézek a nosztalgia miatt.
A Bikini legutolsó állás szerint az a valami maradt, ami végérvényesen elveszett, és ami eleinte volt nekem: kockázatmentes, bármikor élvezhető és bármikor félbehagyható családi szórakozás unalmas téli estékre, és mint ilyen, az a fél óra kitűnő választásnak bizonyult december utolsó előtti napjára. Még mielőtt a magukat leginkább rokkernek pozícionáló olvasóinkban a „megüssem vagy ne üssem”-et idézném fel, le kell szögeznem: attól, hogy a Temesvári Vasárnap óta nincs túl sok mondanivalója a társulatnak, még nem kell, hogy kinyíljon a bicska a zsebekben. Angus Young az AC/DC-ből 30 éve nem fogott új akkordot, a Scorpions is csak ballada-válogatásokat és egy Omega-lenyúlást tudott prezentálni 92 után, a Metallica a fekete album óta perel mindenkit, akiről kiderült, hogy mp3-ban hallgatta meg a Thin Lizzytől lopott Whiskey in Jart.  Bono és barátai 15 éve ugyanazzal a lagymatag gyertyagyújtogató, a közízlés mértani középvonalára hangolt bugyilehúzós dalokkal váltják meg a világot, a nosztalgiahullámoktól összesodort újjáalakulási láz hevében legott új küldetéstudattal felvértezett egykori diszkóhercegekből pedig Debrecenben is láttunk épp eleget, tudjuk, milyenek. Sörpocakos rock-legendák hagytak fel az ivással, metál-istenekről derült ki, hogy homokosok, punk ellenállókról, hogy zenésztársakról súgtak, Ki-mit-tud győztes affektált családi dívákról, hogy fénykorukban rojtosra térdepelték magukat, miután végigmászott rajtuk a montreáli vízilabda-válogatott, és így tovább.
A Bikini ehhez képest jelen állás szerint nem egyebet tesz, mint eljátssza ugyanazokat a dalokat, amiket húsz éve ugyanúgy hallunk tőlük, ha épp nem ér rá a Republic. Lehetne még herótozni a hangosítást, lehetne fanyalogni a tarhonyán, lehetne firtatni, hogy mennyibe fájt a Főnixnek és így a város lakosságának az ajándék ló, de egy nappal a Tankcsapda-buli után egy kezemen meg tudnám számolni, hány együttes van, amelyik ha nem is mozgat meg, de legalább az utcára visz és kinn marasztal 3-4000 embert mínusz hét fokban. Lehetne fanyalogni, hogy miért a közismerten a narancssárga lobogó alatt vitorlázó Bikini-csapat formálja a közhangulatot a Kossuth téren az év utolsó előtti napján, de két nóta közt egy keserédes fricskaként elszavalt, ártatlan Petőfi-borvers az ország bújáról-bajáról nem teljesen ugyanaz, mint a Pataki-féle zálogházas neo-ősmagyarok és egyéb bértapsnokok nettó zenélés helyett időhúzás céljából színpadra vitt államelméleti bölcselkedései.
Egyszóval, kétezer-hét utolsó vasárnapján sem fordult ki a világ a sarkaiból, csak jobb hely lett néhány dal erejéig, amit abban lehetett lemérni, hogy amúgy főnixesen korra, nemre való tekintet nélkül a családok szórakoztak a város segítségével, másrészt, hogy a periférián békésen táncra perdült, „debreceni flakonost” járt néhány hajléktalan pár. Ez utóbbi teljesítményre bármelyik előadóművész joggal lehetne büszke a Cívisvárosban, mert neves világsztárok is belebuktak már abba, hogy csápolásra buzdítva próbálták meg aktivizálni a közönséget. Ez még akkor is siker, ha a közben a negyedik ikszébe lépett elvált Pénztáros Gizike részegen, de egyedül ment haza.

Értékelés:
Nézőszám: kb 4000
Jegyár: ingyenes